9. rész

(Kedves olvasóim! Mostantól bevezetem a szemszögváltást! Jó olvasást!)


Reggel a telefonom hangos csörgésére ébredtem, ami nem az ébresztőm volt. Hajnali egy van. Ki a fasz lehet az? Felkeltem az ágyból és az asztalhoz léptem, amire le volt rakva. A kijelzőn Bonnie számát láttam kiírva. Mi lehet ilyen fontos?

-Halló!-szóltam bele álmosan.

-Allison!-sírt.

-Úristen, Bonnie! Mi a baj?-nyílt ki a szemem.

-Jessy...kórházban van..kómába esett...elütötte egy autó...-dadogott.

-Mi van?-estem kétségbe.

-Komolyan mondom...kérlek gyere be..nem akarok egyedül lenni..meg szüksége lenne rád..-zokogott.

-Persze, természetes...máris indulok!-folyt le egy könnycsepp az arcomon. Kinyomtam a telefont, majd gyorsan berohantam a fürdőbe a ruháimért. Még csak most tudatosult bennem, hogy Jessy kórházba került. Előtört belőlem a zokogás..Mi fog még történni komolyan? 

Gyorsan felkapkodtam magamra a ruháimat és kiléptem a házból. Anyáéknak írtam egy üzenetet, hogy sürgősen el kellett mennem, mert Jessy bajban van..Biztosan meg fogják érteni. A buszt végigsírtam és idegeskedtem. Egy gyenge pillanatomban eszembe jutott, hogy fel kellene hívnom Nathan-t, de aztán meggondoltam magam. Nem támaszkodhatok mindig rá, hiszen ha már nem lesz nekem, akkor egyedül maradok. Újra előtört belőlem a sírás. Miért kell pont velem megtörténnie ezeknek a dolgoknak? 

   A buszom beért, majd egyenesen a kórházba rohantam. Besiettem a váróba, ahol Bonnie már ott ült. Odarohantam hozzá, megöleltem és együtt sírtunk. 

-Mi történt?-kérdeztem. 

-Nem tudom..egyszer csak felhívott egy idegen srác, hogy most hozták be barátnőmet..és Jessy telefonjából tudja a számom..-szipogott.

-Be lehet hozzá menni?-kérdeztem.

-Egyszerre csak egy embernek. Én már voltam, siess!-mosolygott rám. 

Indítsd el!

Eleget tettem Bonnie utasításnak, majd besétáltam a szobájába. Mindenféle gépek csipogtak körülötte. A sírás megint rám tört. Leültem a mellette lévő székre, megfogtam a kezét és beszélni kezdtem hozzá, hiszen van olyan, amit kómában is meghallanak.

-Jessy..fogalmam sincs, hogy mi történt, de ha már soha többé nem fogod kinyitni a szemed, akkor szeretném, hogy tudd, én mindig a legjobb barátnőd maradok. Emlékszel a sok hülyeségre, amit együtt követtünk el? Ez tartja bennem most a lelket, hogy elmondjam a dolgokat. Mindig is olyan voltál nekem, mint a nővérem...a másik felem. De ha most elveszítelek téged is, azt valószínűleg nem élném túl. Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek téged. Az első pillanattól kezdve fontos voltál nekem és mindig is az maradsz. Csak egy utolsó kérésem lenne: Sohase felejts el, kérlek...és minél hamarabb épülj fel..imádlak! Légy erős..-oda döntöttem a fejem a kezére és sírtam. 

   Őszintén megmondom most szívesen hisztiznék, hogy ez nem történhet meg és ébresszék fel azonnal, hogy jól megölelgethessem és elmondhassam neki, hogy mennyire szeretem. Ha ezt soha többé nem tehetem meg..bele sem merek gondolni. Nagy nehezen felkeltem mellőle, ránéztem és kimentem. 

-Bonnie!-borultam a nyakába és sírtam.

-Nem lesz semmi baj!-nyugtatott, sikertelenül. 

-Mozdulatlanul fekszik...kómában..-kiabáltam.

-Végre, hogy ideértél..-nézett Bonnie egy kapucnis srácra. 

-Nathan?-néztem én is rá. Nem sok mindent láttam a könnyeimtől.

-Gyere ide!-húzott magához.

-Eljöttél? Miért?-zokogtam, mint egy 5 éves.

-Mert te vagy az egyetlen, akit csak én tudok megvigasztalni..-törölt le egy könnycseppet az arcomról.

-Nem hagyhatsz el...-rogyott össze a térdem.-Nem megy..ezt már nem tudom elviselni.

-Figyelj rám! Mindig itt leszek neked..örökké, de ezt most el kell fogadnod. Ami Jessy-vel történt borzalmas, de erős ő is és te is, szóval együtt sikerülni fog. Mindig is fontos leszel nekem..sosem felejtelek majd el..ígérem!-puszilt meg. 

-Tudom...de tudod milyen érzés ez? Amikor az életed egyik napról a másikra teljesen szétesik. Téged elveszítelek. Ha Jessy nem kel fel, akkor azt már nem leszek képes feldolgozni. Tudod, hogy mennyire fontos nekem. Ő az életem nagy része.-suttogtam.

-Hazaviszem...-emelt fel Nathan.

-Nem! Vele akarok lenni, mikor felébred..-sikoltottam.

-Nem fog egy ideig felébredni!-mondta, mire a levegő is beszorult a torkomba. 

-Tegyél le! Hagy menjek be...látni akarom...-ordítottam. 

-Bonnie, beküldöm Noah-t, hogy legyen itt veled...-nézett vissza Nathan, amíg én totál összesírtam a pulcsiját.

-Rendben...-felelt Bonnie, de láttam rajta, hogy nem tetszik neki az ötlet. Gondolom nem akart most belekötni a dologba. 

   Egy 20 perc alatt haza is értünk, hiszen Nathan-t az anyukája hozta. 

-Haza vinnél?-kérdeztem.

-Ma itt alszol nálam...-nézett rám, ám mielőtt válaszolhattam volna, bevitt a házba.
-Nathan!-hívta az anyukája. Lerakott az ágyára és kiment a szobából. Erőm sem volt semmihez. Ledőltem az ágyra, betakaróztam a pihe-puha takaróval és elaludtam.
 

Reggel kómásan ébredtem. Nathan ott feküdt mellettem és Barcelona meccset nézett. Közelebb csúsztam hozzá, mire felém fordult. 

-Jó reggelt!-mosolygott.

-Mi ebben olyan jó?-morcos kedvemben voltam.

-Hívott Bonnie!-nézett rám.-Jessy állítólag már mozgatta az ujját..-mosolygott.

-Akkor ezek szerint felébredt?-lettem izgatott és felültem az ágyba.

-Nem, még mindig kómában van, de az orvosok mindent megtesznek. Ne aggódj, minden rendbe jön..-fogta meg a kezem.

-Minden rendbe jön? Elmész! Fogd már el, hogy nekem már semmi sem lesz rendben.. Jessy kórházba, lehet fel sem kel, és azt mondod, hogy minden rendbe lesz?-akadtam ki.

-Hallod nyugodj már meg! Ezt szerintem egyszer már megbeszéltük! Bízz már egy kicsit..reménykedj!-puszilta meg az arcom. 

-Rendben van..reménykedem, hogy nem veszítelek el titeket..-néztem a plafonra. 

Bonnie szemszöge

A kórházban voltam egész este. Noah olyan hajnali kettő körül ért be hozzám. Nem repestem az örömtől, hogy vele kell lennem, de jobb mintha egyedül lennék. Mikor megérkezett, leült mellém és hallgatott.
-Bonnie..ami Jessy-vel történt, az nem baleset volt..-suttogta.
Itt már totálisan betelt a pohár. Miért van az, hogy a fiúk mindent elbasznak?
-Ezt meg hogy értsem?-akadtam ki. és készítettem a kezem, hogy pofont adjak neki, ha nem megfelelő választ ad.
-Tom és ő szakítottak tegnap és Jessy el akart tűnni..minden elől..önmagát okolta a történtekért..nem figyelt és elcsapta az a kurva busz..-mesélt el mindent.
Az állam leesett, de szó szerint.
-Allison-nak egy szót sem..-figyelmeztettem.-Ha megtudja, Tom halott..
-Tudom! Mondanom kell valamit!-nézett a szemembe.
-Hallgatlak!
Indítsd el!
-Egyre jobban érzem azt, hogy veled akarok lenni, sőt egyre jobban azt, hogy MINDIG veled akarok lenni. Bármi is történjen, küzdeni fogok értünk és nem foglak elengedni. Egyetlen esetben tenném meg...ha Te kérnéd..és akkor is csak azért, mert szeretlek...-nézett rám.
A sírás szélén álltam, de tartottam magam.
-Mit szeretnél?-kérdeztem.
-Hogy mit szeretnék? Téged. Odabújni hozzád, érezni az illatod, hallgatni a szívverésed, elaludni a karjaid között, hallani a hangod, puszit adni, megölelni téged. Annyiszor elmondani, hogy mit érzek irántad, akárhányszor csak akarom. Nézni a szemedet, rád mosolyogni. Nevetni veled, mintha nem basztuk volna el az egészet..-folyt le egy könnycsepp az arcán.-Mindennél jobban szeretlek téged, csak nem veszed észre...bármit kész lennék megtenni érted, ha engednéd!
Most komolyan sír? Édes istenem. Már én is.
-De miért szeretsz még engem ennyi idő után is?-csodálkoztam.
-Mert te voltál az egyik legcsodálatosabb dolog az életemben, ami valaha történhetett és egyfolytában csak rád gondolok, hogy mennyire hiányzol. Mit meg nem adnék még pár közös pillanatért. Átélni újra... Felbecsülhetetlen érzés lenne, amit nem cserélnék el semmire. Csak könyörgöm neked, hogy bocsájts meg!-térdelt le elém.
A könnyek patakokban folytak a szememből. Meg akartam neki bocsájtani, ám valami mégis vissza tartott. Megfogtam magam és elsétáltam. Szeretem őt, de nem tehetem ezt magammal. Vagy küzd vagy elbukik. Bizonyítson. Az érzéseim kavarogtak, de nem érdekelt. Csak haza akartam jutni és végigsírni a napot. Noah, Nathan és Allison, meg persze Jessy. Elbaszott egy életünk van, de reménykedni szabad...és KELL is.