12. rész

Suli után Bonnie-val úgy döntöttünk, hogy ideje lenne meglátogatni a barátnőnket. Gyorsan összeszedtük a cuccunkat és szaladtunk kifele a suliból. Út közben beleszaladtam Nathan-be.

-Beszéljünk!-fogta meg a kezem. Egy percre megálltam, majd kirántottam magam a szorításából.

-Hanyagolj!-mentem Bonnie után.

-Na mi a helyzet?-kérdezte. 

-Azt hiszem, hogy végre képes lettem túllépni!-mosolyogtam.

Tom szemszöge

Ott ültem a szobában mellette. Sírt. Nagyon. Nem tudtam, hogy ilyenkor mit is kellene tennem. Ezért hát mesélni kezdtem.

-Elmesélem neked. Nem lesz kellemes, szóval szóval kérlek, hogy úgy hallgasd, hogy ne éld bele magad a helyzetbe. Ne akarj azonosulni a szöveggel. Csak hallgasd és értsd meg. A gondolatok cikáznak a fejedben. Nem vagy képes egy adott témára gondolni. A fejed hirtelen megfájdul. Egyik pillanatról a másikra. Ülsz egy helyben, csöndben, vagy bárhol, még akár egy zajos szobában is lehetséges. Vegyünk most egy csendes helyet. Talán egy szobát. Az ágyadon ülsz. A külvilág egészen távol, mintha egy kis burokban lennél. Arcodon csak tompa érzelmek látszódnak, csak üres szemmel ülsz és bámulsz előre. A mellkasodat valami nyomja belülről. Mintha a levegő beszorult volna. Egy picit fulladozó érzés. A torkod elkezd kaparni, de észre sem veszed. A szemed vészesen kiszárad. Pislogsz és elkezd fájni. Erőd sincsen a síráshoz. Egyszerűen nem jönnek a könnyek, túl sokat adtál már ki magadból, és úgy érzed már nincs mit. A karod ezerszer nehezebb, ezért az öledben pihen. Összekulcsolod, mintha attól félnél, hogy bármikor széteshet. Nehéznek érzed a levegővételt. Már eléggé rosszul érzed magad vagy még folytathatom? Ezután úgy gondolod, hogy kezdened kéne valamit magaddal. Kimész a konyhába. Mit csinálsz? Teát vagy kávét. Amelyiket jobban szereted. A kezed remeg és fáj. Berakod a vizet a mikróba, hogy felmelegedjen. Közben a pultra támaszkodsz és lassan elkezdenek csorogni a könnyek az arcodról. Azt hiszed, hogy végre jobban leszel, mert sikerült elérned, hogy sírj. De nem vagy képes abbahagyni. Majd elismétled magadban a helyzetet, a mondatokat, ami kiváltotta ezt a helyzetet. Próbálod átrágni a dolgokat. Nem megy. Túlságosan fáj a fejed. A mikró pittyeg és az italod elkészült. Leroskadsz az egyik székre. Forró, mégse érzed annak. Marja a torkod, de így legalább nem érzed a kaparást. Enyhül a fulladás. A mellkasod már nem nyomja olyan erősen semmi. Iszod tovább az italt. És végre kezd kitisztulni a fejed. Erőt veszel magadon, megfogod a telefont és megnézed, hogy írt-e. És írt. Újra összezavarodsz. De csak egy pillanatra. Most már teljesen magadnál vagy. És eljött a pillanat, hogy érzed. Érzed a fájdalmat. Szétárad benned és most már nem csak a puszta ürességet érzed legbelül. Hanem azt a kínzó fájdalmat. Ami fel tud emészteni. Aztán hirtelen valami bekattan és minden újra a régi.-fejeztem be. Észre sem vettem, hogy suttogtam. 

-Annyi mindent szeretnék neked mondani, de nem is tudom, hogy hol kezdjem. Talán azzal, hogy szeretlek? Vagy hogy a veled töltött napok voltak a legboldogabbak az életemben? Vagy, hogy azalatt a rövid idő alatt, amióta megismertelek, arra jutottam, hogy nekünk együtt kell maradnunk? Tudom, hogy mostantól ezerszer újra át fogom élni a veled töltött napokat. Hallani fogom a nevetésed, látni fogom az arcodat, és érezni fogom, ahogy megölelsz. Hiányoztál és nagyon szeretlek!-ölelt meg. 

-Mire is gondolunk, ha azt mondjuk valakire, hogy pótolhatatlan...arra gondolunk vajon, hogy maga a személy, az ember hiányozna nekünk, ha egy nap elmenne és soha nem jönne vissza? Nem, itt másról van szó. Az emlékek hiányoznának? Vagy a nevetése? Amit mond? Nem..szerintem az hiányozna, amit érzel, miközben vele vagy. Az érzést nem tudnád pótolni. Egy embert lehet pótolni, az érzést azt már nem. Amit irántad érzek, szavakkal nem lehet kifejezni! Köszönöm, hogy vagy nekem..-csókoltam meg.

Bonnie szemszöge

Allison-nal sétáltunk ki az épületből, hogy menjünk Jessy-hez, amikor megláttam Őt. Megint az az iszonyat jó bőrdzsekije volt rajta, a haja szexisen össze-vissza állt és a pillantásától tócsává olvadtam volna, ha nincs mellettem barátnőm. 

-Beszéljünk, kérlek!-fogta meg a kezem. Jeleztem Allison-nak, hogy egy pillanat és jövök. 

-Haragszol rám? Hiányzom?-kérdezte. 

-Ez bonyolult. Néha hiányzol, nem bírom, ha nem vagy velem. Szükségem van a jelenlétedre, még ha nem is nézek rád. Néha ellöklek, mert félek. Megijedek tőled, pedig nem bántasz. Néha futnék veled akármeddig, akárhova...csakhogy együtt lehessünk. Néha úgy érzem, nem jó ha itt vagy, mert elvársz dolgokat. Lehet, hogy nem tudom megtenni. A szívem megszakad, ha mással látlak, de nem szólok egyetlen szót sem. Csak elsétálok...A lényed kárpótol mindenért. Nem tudok soha haragudni rád úgy igazán. Pedig lehet, olyan tettél, amiért másnak már nem jutna a bocsánatomból. Néha ha rád gondolok sírok, néha nevetek, néha ordítok, aztán megint ott a mosoly az arcomon. Lehetne egyszerű, de nem...ez bonyolult. 

-Én még mindig ugyanúgy szerelmes vagyok beléd! Ez ellen egyszerűen nem tudok tenni. Nincs nap, hogy ne gondolnék rád. Nincs perc, hogy ne fájna az, ha nem vagy mellettem. Őszintén szeretlek!-lépett hozzám közelebb.
-Én...én is...szeretlek!-folyt le egy könnycsepp az arcomon. Közelebb jött, állam alá nyúlt, felemelte a fejem és lassan megcsókolt. Először bizonytalanul, majd egyre hevesebben. Úgy csókolt, mintha az élete múlt volna rajta. És azt hiszem, hogy valójában tényleg az életét féltette.

Allison szemszöge

Bonnie és Noah végre kibékültek. A csókjuk. Hát esküszöm, hogy ilyen csókot, ilyen szép dolgot, még sosem láttam. És abban a pillanatban elsírtam magam. Nekem is kell valaki, aki igazán szeret és elfogad olyannak, amilyen vagyok.
Bonnie odasétált, majd a kezemnél fogva húzott a kórházig. Mikor beléptünk, nagy levegőt vettem és a kórterem felé vettem az irányt. És akkor ott, megláttam ŐT. Szőke haja tökéletesen be volt állítva. Kék szeme már távolról is olyan csillogó volt, hogy elájultam volna egy pillantásától. A közeledő alakja titokzatos és szexis volt. És pont felém jött. Visszanéztem Bonnie-re, akit nem láttam sehol. Amíg őt kerestem, elindultam, de beleütköztem valami magas dologba. És Ő volt az. Egyenesen a szemembe nézett.
-Jézusom..-csak ennyit tudtam kinyögni.
-Bocsánat, jól vagy? Nem figyeltem!-mosolygott.
-Öhm..én kérek bocsánatot.-suttogtam. A szemei egyszerűen megbabonáztak. Ha eddig még nem voltam szerelmes, akkor most tuti beleszerettem.
Megfogta a karom és a kezében lévő tollal írni kezdett rá. A számát megadta. (!!!!)
Jézus. Ezt nem hiszem el.
-A számom!-mosolygott.
-Én megadjam?-kérdeztem.
-Már megkaptam!-kacsintott, majd elindult a Jessy mellett lévő kórterem felé.
-Várj! Kitől?-pördültem meg a tengelyem körül.
-Majd hívlak!-sétált be az ajtón.
Az állam a földet súrolta. Ekkora mázlit. Egy Adonisz. Lenyomtam Jessy ajtajának a kilincsét, majd beléptem. Becsuktam magam után, majd felnéztem. Jessy felébredt. A szám elé kaptam a kezem és elsírtam magam.
-Jessy...-suttogtam, majd odarohantam hozzá és megöleltem.
-Nem szabadulsz tőlem...-sírt ő is.
-Reméltem, hogy nem hagysz itt...-pusziltam meg az arcát.
Életem legszebb napja volt a mai. A legjobb barátnőm él és virul. Végre elfelejtettem életem legnagyobb hibáját. És megláttam Őt. Azt hiszem, hogy ennél tökéletesebb napot nem is kívánhattam volna.